Körülöttünk "All around us"
John K. Grande, Keserü Katalin: Természetművészet - változatok, Műcsarnok Nonprofit Kft.
Idézetek Nagy Mártáról
Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont – Kaptár, Pécs 360 fokos nézet
http://www.360cities.net/image/pecs-knowledge-centre-the-hive-hungary#59.89,-41.76,110.0
Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont – Kaptár, Pécs
Beszélgetés Nagy Márta keramikusművésszel
Az épület az Európa Kulturális Fővárosa – Pécs2010 beruházásainak keretében épült fel, belső terében helyezkedik el a vese formájára emlékeztető alaprajzú, szabálytalan kötélíves kupola, a Kaptár. Nagy Márta ennek belső, íves felületét burkolta színes, mázas Zsolnay kerámiacsempékkel. A kupolába érkezők feje felett fantasztikus látvány bontakozik ki, olyan, mintha erdei tisztásról az égre vetnénk a tekintetünket. A világmindenség szimbólumát fedezzük fel benne. Az alkotás telitalálat, az újkori magyar építészeti kerámia remekműve.
Az új tudásközpont tervezője, Balázs Mihály építész ilyenképpen fogalmazta meg az épület “mondanivalóját”: “A házban az eszmei centrumot egy »kaptár« jelenti, amely az állandóságot képviseli. Ez nem a racionalitás, hanem az absztrakt gondolkodás helye. Nem puszta funkció hívta életre, nem a logika, hanem a könyvtárról és a tudásról való elvont gondolkodás eredménye: a tudás szabadságának és fordítva, a szabadság tudásának a metaforája. Az épület belső magjában lévő kaptár olyan biztos pont, ahol a szárnyaló képzelet szabad. A meditáció, a befelé tekintés, a csönd, a szépség tere, a katarzisé, amely a lényeget jelentő ideák közelébe repít, és ahol a koncentráció révén a képzelet a megszerzett tudásra alapozva, azt megtermékenyítve új alkotásokhoz vezethet. Ez a tér első pillantásra rejtve marad. Intimitása abból fakad, hogy vállalja, de nem tűzi zászlajára a formálódó gondolatok sebezhetőségét, inkább védelmet nyújt számukra. Látok szépséget abban, hogy a Tudásközpont-elképzelésre egy olyan épülettel válaszolok, amelynek központjába nem a konkrét, állandóan változó tudás kerül, hanem a gondolkodás lehetősége, tehát egy olyan üres tér, amely a benne lévő ember gondolataival telítődhet.” (Részlet az építész Személyes nézőpontból című, a habilitációjához írt dolgozatából, http://epiteszforum.hu/node/19306)
Nagy Márta az építész terveit megismerve álmodta meg az univerzum ötletét. A két alkotó között a munka során ideális társművészeti kapcsolat jött létre, kitűnő végeredménnyel. Amikor Mártával bejártuk az épületet, és megálltunk a Kaptár fókuszában, lenyűgözött a látvány. Mint kolléga ott azonnal számtalan szakmai kérdést tettem fel, tudva, hogy az ötlettől a kész mű átadásáig micsoda kásahegyen kell átrágnia magát az alkotónak. Mindezekre magyarázatot is kaptam.
– Ennek a minden irányban íves felületnek a burkolására miért választottad az itt látható megoldást?
– Balázs Mihályt a feladat kapcsán ismertem meg. Kérdésére, hogy mit képzelek el ebbe a térbe, rövid ébren álmodás után azt válaszoltam: az univerzumot. Elfogadása gyors válaszként érkezett, s az együttműködés meg is hozta gyümölcsét. Burkolattervem menet közben kétszer is változott, ám az első variáció mellett kötöttünk ki.
– Az univerzum gyönyörű alapgondolatát ha csak absztrakt elemekkel lehetséges megoldani, miként merült fel a színes háromszögekből való komponálás gondolata?
– A fő problémám az volt, hogyan tudnám az univerzumot megjeleníteni anélkül, hogy ábrázolnám. A világmindenségnek része a földi lét is, és az is, amiről csupán sejtések vannak. A szokásos ábrázolási módok tehát nem jöhettek számításba. Csak a színek differenciált használatában bízhattam, ami a zenéhez hasonlóan megfoghatatlan, ám asszociációs értéke felbecsülhetetlen. A lokálszínek hatása, a színsávokká rendezett színértékek hullámzó ritmusa, egymásba tűnő árnyalatainak emelkedő, fölénk boruló ragyogása megragadják a képzeletünket. Magát a világmindenséget képesek megidézni. Ezek a színes színsávok felfelé vonzzák a tekintetet, és az az érzésünk, hogy a világmindenség közepén állunk.
– Bevallom, nekem az volt az első érzésem, hogy együtt lebegek az engem körülvevő színek modulált emelkedésével… Miként alakult ki az a felismerés, hogy háromszögű idomokkal kell operálni, s ezek mérete milyen legyen?
– A háromszögletű alapforma az, amivel a minden irányban szabálytalan palástfelületet a kompozícióval követni tudom. Méretéül az emberi tenyér dimenziója lett kézenfekvő. Az otthoni szobám falán próbálgattam a tenyeremmel különféle felületeket lefedni, s kiderült, hogy ez az az egység, ami minden helyzetre alkalmas. Az építészetben igen gyakori, hogy az emberi test szolgáltat ideális mértékegységet.
– A burkolat jól láthatóan a színek hallatlan finom modulációjának köszönheti zenei hatását. Milyen módszerrel érted el a súlyosabból a könnyű lebegésig emelkedő képzetet?
– A mélyföldszintről indulva a zöld szín különféle árnyalatait variáltam. A felületeket bordó, sötétkék, sárga, rózsaszín, középkék és eozinkék, eozinzöld színek árnyalják, súlytalanná téve az építészeti tér árnyékos tömegét. Ez a földi lét, az anyagi világ szintje. Ezt követik fölfelé a napkeltét, napnyugtát szimbolizáló vékonyabb sávok, lilás, sárgás, rózsaszínes árnyalatokkal. Ez a szellem, a gondolat, az álmok szférája. Erre borul rá az ég sötétkékjével a fény felé világosodó kupola, s ezt koszorúzzák a nyers, sárgás-rózsaszínes csempetöredékekből álló ovaloid formák a beömlő fény forrása körül. Minden sávban megjelennek a mellékszínek, árnyalva a színtömegek koloritját. A háromszögű csempék állva a stabilitást, a csúcsukra állított világosak a lebegést sugallják.
– Meglep, hogy úgy beszélsz a színek alkalmazásáról, mintha azokat festőpalettáról keverted volna ki. Ám ezúttal csempék sugározzák ezt a szimfóniát, amit csak keserves laboratóriumi munkával lehet a kívánt színekre égetve “koncertszínvonalúvá” tenni. Miként lehetett az itt látható színskálát a Zsolnay Porcelánmanufaktúrában létrehozni?
– Három alapszínt használtam, s az egyik kevert színből dolgoztam. A kerámiaszínek ragyogása semmihez sem hasonlítható. Ha az alapszínek megfelelnek a várakozásomnak, akkor azokat a mellékszínekkel kombinálva a teljes színháromszög színeivel tudok játszani. Az eozin redukciós mázszíneinek irizálása még fokozza is a variációk gazdagságát. Egyébként a véletlennek is komoly szerepet szántam. Ismert még az is, hogy a kerámia sápadt színe is áttűz az üveges mázon, további gazdagodást biztosítva. Az eozinelemek úgy képesek ragyogni a sávokban, mint az igazgyöngyök. A fény beesési szögétől függően képesek a szivárvány hatását megidézni, itt-ott kis ékszerként is megjelenve.
– A hatalmas burkolat a pécsi Zsolnay-manufaktúrában készült. Festők, akik sohasem dolgoztak gyári körülmények között, elképzelni sem tudják, mennyire más ott dolgozni, mint nyugodt műtermi körülmények között. Milyenek voltak az ott megélt napok?
– Régi kapcsolat fűz a Zsolnayhoz. Keramikus vagyok, tehát jól ismerem a gyári munkát. Az ott dolgozó szakemberek, ha látják, hogy magam is szakember vagyok, rendkívüli módon segítőkészek. A Zsolnay igazi manufaktúra, ahol a kézi munka, a leleményesség, a hagyománytisztelet pótolni képes a felszerelési hiányosságokat. Mondhatom, hogy egy modern, automatizált üzemben lehetetlen lett volna a tervemet megvalósítani. Minden percét ki kell használni ennek a pécsi, művészeti paradicsomnak – akinek csak lehetősége van rá.
Fontos szavak ezek és egy fontos mű létrejöttének okán születtek. Gratulálok is a remekműhöz. Akár a magyar kerámia gazdag hagyományainak sikeres megújítását is jelentheti az építészeti alkalmazások területén, s remélhetőleg a Zsolnay épületkerámia új fejezetének megszületését is jelzi.
Schrammel Imre
keramikusművész
Megjelent a Magyar Iparművészet c. folyóirat 2011/4 számában
Kiállítás megnyitó szöveg
Törékeny világmodellek
Babaház kertek. Itt a tavasz. Váratlan öröm. Az én kis erdőm. Ha nem ismerném Nagy Márta műveit, ha csak képek nélkül, egy műtárgylistában olvasnám ezeket a címeket, már-már édes apróságokra gyanakodnék. Vagy vitrinbe való nippekre, vagy a nippeket idézőjelbe tett gúnyos parafrázisokra.
De ismerem őket, és e tudás birtokában állítom: miután cím és mű között efféle kapcsolat nincs és nem is volt soha, két eset valószínű. Első eset: a művészt cserben hagyta legendás stílusérzéke, kiválasztott szavai a látványhoz illetlenek. Második eset: mű és cím között akkora az ellentét, hogy az már maga is a mondandó része. Aligha állnék itt, ha nem a második mellett érvelnék.
Nagy Márta itt látható műveinek alapszerkezete a kézzel tapasztott téglatest és a hasonlóképpen manuálisan formázott henger kapcsolatából nőtt ki. Ez a kompozíciós elv nem hogy az iparművészet félezeréves hagyományaitól különbözik, de a mimetikus szobrászat szokásai alól is fölmentik a produkcióit. Röviden: Nagy Márta porcelánból és samottból, szeladon mázzal és laparannyal, húszcentiméteres méretben és másfél méteres magasságban valójában álruhás építészetet művel. Föladatértelmezésében a térképzés a lényeg, ereje a gravitáció törvényeiből fakad, szépsége a statikán nyugoszik. Az ő „építészete” ráadásul túl- és kívűlkerült valamennyi modern és posztmodern gyakorlaton: az architektúra egyetemlegesen ősi energiáit hívja elő. Vigyázat: az előképek nem a legeslegrégibb tartományokból származnak, nem a dolmenek és menhírek neolitikus titkait firtatják.
Azok ugyanis sziklából faragottak. Képzeleti forrása egy lépcsővel „fiatalabb”. E tárlat előzményei a folyamvölgyi kultúrák régészeti emlékeiből származnak, valahonnan a Tigris és az Eufrátesz síkságáról, valamint a Nílus alsó folyásának vidékeiről. Olyan kőszegény vidékekről, ahol a maradandó emlékmű legtipikusabb alakzatát a darabról darabra illesztett égetett agyag hozta létre, ugyanakkor olyan területről, ahol e szükségből erény termett. Uruk, Chorsabad, Nimrud, Babylon zikurrátjai, s persze – legalábbis formájában - Szakkara, Abydosz, Gizeh, Memphisz masztabái kísértenek Nagy Márta kemencéiben. Építmények, melyek időmarta állagát, romlékony testét leggyakrabban furfangos emberi lelemény erősítette: az ezerszínben pompázó csempeborítás.
Babaház? Kiserdő? Tavasz? Rugaszkodjunk el pillanatra a mérettől, felejtsük el a saját testünk szabta arányokat, zsugorodjunk hangyányira, s úgy lépjünk be a derengő fényt árasztó terembe. (Hajóba? Szentélybe? Sírkamrába?). Nincs a parányi építményben sem oltár, sem szerpap, sem áldozatra szánt állat, még az írás is hiányzik a falról. De kétség mégsincs. A hangya most templomban jár és nem babazsúrra készül. A mindenhatóhoz könyörög és nem kuglófot süt. Élethalál dolgain meditál és nem zongorázik Für Elisét.
Mondjuk ki: Nagy Márta az utóbbi években megrendítő, méltóságteljes, monumentális műveket alkot. Megrendítő, méltóságteljes és monumentális művei azonban mégiscsak törékeny porcelánból készültek, bánatosan fáradt, és elegánsan zárkózott színeket hordanak, s persze aprók, úgy ahogy illik. Kettős identitásuk van: egyrészt fölmutatják a teremtés spirituális mélységeit, másrészt testükkel símulnak bele a műfaj genetikailag meghatározott lehetőségeibe. E kettősség ellen Nagy Márta nem tud, nem is akar lázadni. Legföljebb a föntebb idézett címekkel jelzi: az óriásképzelet és a gyarló testiség között akkora fesztávolság húzódik, amit – bocsánat a halmozott idegen szókészlet miatt – csak az ikonika és a verbalizmus inkongruenciája fejezhet ki. Most már tényleg magyarul: csak a szöveg és kép feszültsége teremthet légkört köréjük.
Csak az teremthet? Volt szerencsém megnézni Pécsett a Tudásközpontban Nagy Márta eddigi főművét, egy kürtő alakú gigalépcsőház falait borító csempekompozíciót. Ennek címe nincs, és valóban akkora, amekkora Nabukadnezár vagy Gudea pateszi korában egy szent hely megemelését Mezopotámiában kitalálták. Álltam megilletődötten a Kaptárban – így becézik Balázs Mihály nagyszerű művét a helyiek - hagytam hatni alak-fény-szín összhangzó hatalmát és szinte belborzongtam. Szakralitásban szegény korunkban épp egy könyvtár járulékos helysége hordozza azt a katarzist, amelyet lassan már el sem várunk a művészettől. Hát valahogy errefelé halad Nagy Márta Művészete.
P.Szűcs Julianna
Elhangzott 2011. október 12-én
"Nagy Márta nemcsak kiemelkedően fontos és izgalmas keramikus művész, hanem olyasvalaki is, aki hatalmas tudással rendelkezik arról, ami a művészet és a kerámia világában történik."
Bert van Meggelen 2010
„A porcelánra szűkösen mért színek, az alig-kékek, a tejföl-zöldek, a köd-rózsaszínek, s persze a fátyol-szürkék, pára-barnák, muszlin-sárgák olyan asszociációkat keltenek, mintha a vallásos munkaerkölcs eredményeképpen a földből éppen most sarjadnának elő a nárciszok, az íriszek, a jácintok, no meg a címervirágok, a tulipánok. A föld csak kicsit színes még, az altalaj még majdnem fagyott, a víz a barázdák közé még alig szivárog…Ezt tudja kifejezni a horizontális kompozíció, a csillogástól tartózkodó érzékenyen mintázott porcelánmassza és új szövetségese a szoborrá merevített lehelet-finom valódi textília. A függőleges szín-lakoma dáridója után ez a „vízszint” maga a csönd. A befelé forduló, letisztult, bölccsé lett művészi magatartás szép dokumentuma.”
P. Szűcs Julianna 2004
„Ebben a most meglelt és benépesített szigetvilágban minden, ami néven nevezhető szobrászati felület, hajlat, vagy egymás mellé rendelt forma, a talányokkal teli, de olykor leplezetlen nőiesség fűszeres-frivol ízeit idézi fel. Zamatanyagait nem bőségük, hanem arányaik ritka keveredése jellemzi.”
Aknai Tamás 2002
„Munkásságának jellemzője a forma- és témaválasztásának sokszínűsége. Elindít egy motívumot, dolgozik vele egy-két esztendőt, majd félrerakja egy újabb téma kedvéért, amellyel intenzív kísérleteket folytat, hogy egy idő múlva újra váltson, vagy visszanyúljon a korábbihoz, immár más összefüggéseket emelve ki. Pályája egy többszörös spirállal modellezhető, melynek ívei egyrészt kiszámítható módon haladnak, ám gyakran találkozunk oly váltással, melyről csak évek távlatából visszatekintve, elemezve tűnik ki, mily szerves része a rendszer egészének.”
Sárkány József 2002
„Nagyon érdekesnek látszik a művész magatartásbeli és társadalmi-művészeti szituáltsága: mitől van az, hogy valaki a porcelán és a kerámia ellentétére is épít, mitől, hogy a vízszintes síkokból hoz létre – egyébként a kertekhez tartozó világfákra utaló – kilátópontokat, amelyekre elhelyez egy vérforrást, egy hártyaszerű pavilont, egy selyemből szőtt belső kertet. Mitől, hogy posztimpresszionista módon kulminációs pontokat jelöl meg, s ezeknek a pontoknak – s immár posztmodern lesz! – megragadható a fogalmiságuk?”
Géczi János 2001
„A szintézis vágya irányítja Nagy Mártát is. Művészete a romantika emberközpontú világához áll közel, plasztikái a Németh Lajos által oly pontosan jellemzett szubjektív-romantikus műmodell XX. század végi, sokoldalú tudással, rendkívüli érzékenységgel megformált megnyilvánulásai.”
Sárkány József 1994
„Művei nem narratívak, hanem tömören kifejezők, a lét alapvető kérdéseiről szólnak – legbelülről, megélten. A termékenységről, arról, hogy a születés és a halál, az éltető és teremtő erő, a szabadság és kötöttség, férfi és nő nemcsak ellentétpárok, hanem a lét összefonódó, egymást feltételező, azt teljessé tevő értékei is.”
Sárkány József 1994
„Felismerhetjük a tenger kék színét, a halak testében futó örök mozgást, a lány és a fiú kecses szimbólumainak gyengéd és ironikus viszonyait. A mitológia és a jelkép oly gyönyörű, közvetlen, érthető formájában, amely hiányzik napjaidból és amelyre vágyódsz.”
Dvorszky Hedvig 1991
„…ahol minden zajosan recseg, ahol durva indulatok sziklákat görgetnek, ahol csak szélsőséges dühkitörést, vagy sátáni kacajt díjaznak, halk szavúnak, finomnak, őszintének és kimondom, - nőiesnek maradni, - bátor vállalás.”
Schrammel Imre 1990